A Csend elviselhető könnyűsége

A poszt első részét itt olvashatod

Állítólag még beszélni is alig tudtam, amikor hajkefébe mondtam már a szövegemet, fel-alá járkálva közben a szobában. Ezt sok százszor hallottam életemben a családi legendárium részeként, amiből következően aztán senki sem lepődött meg azon sem, hogy folyton olyan munkáim lettek, amiben beszélni, beszélgetni kellett. Szeretek beszélni, sőt, munkaeszközöm lett a verbális kommunikáció, kenyerem a beszéd. Ez persze csapda is, mert könnyen elhiszem magam is, hogy nekem nehéz a csend vagy hogy fájóan elviselhetetlen, netán, hogy mindig jólesik körülöttem a zaj vagy a zsezsgés, mert aki így él, annak mindig erre van igénye. Nem így van. Mióta futok, alig-alig hallgatok zenét futás közben, s mióta ismerkedek a mindfulness-szel, egyre többet vagyok magamban és csendben, vagy minimum hiányzik, hogy abban legyek. Apai örökségként maradt meg a közelmúltig, hogy reggelenként a fürdőszobában hallgatom a Kossuthot, és későbbi szenvedélyeim egyike, hogy szeretem, ha szól a rádióm a szobában is, amikor indul a nap. S bár már egyre ritkábban tekerek oda is, mégis, a jeges rémület fogott el, amikor megtudtam, hogy a Mindfulness tanfolyam hatodik hetének hosszú napján, egy békés vasárnapon, 10től délután 3-ig csak csendben lehetünk majd és végül egy órában megbeszélhetjük az „élményeinket.” Egyszerre voltam kíváncsi és dühös is magamra, hogy minek nekem megint ezt a divatos komfortzóna-elhagyás, türelmetlen voltam és egyben várakozással teli is, hogy hurrá, utazunk!

Csendélet

Bemelegítésnek próbáljátok ki bátran azt az alaphelyzetet, amikor figyelmünkkel nem fókuszálunk másra, mint a minket körülvevő és a bennünk lévő hangokra. Magunk csendben vagyunk, látszólag, miközben a csukott ablakon keresztül se volt ennyire sokhangú még soha az utca! Érzem, hogy a szobán kívüli és belüli, s a testemen belüli hangokra koncentrálva annyira figyelek, hogy valóban hegyezem a fülem. Némely hang szinte fáj, olyan élesen hallatszik: egy autó-duda, kölykök nevetgélnek a közeli parkban, egy vízvezeték morog a falban, a fület sértő madárcsivit, gyomorkorgás, a bőröm sercegése a körmöm alatt, ahogy megvakarom az orromat. Csupa olyan hang, amire a hétköznapi automatizált üzemmódban, mondjuk az ablakon kihajolva és türelmetlenül lesve valakit, hogy felbukkanjon az utcasarkon, fel sem figyelnék. Csak körítés, hangulatfestés, lényegtelennek tűnő apró részletek. Most meg egy remek játék mozaikjai a jelenben tartásra, megtapasztalva azt, hogy milyen sok jelet is képes fogni ez a kis radarunk. Nyilván bármely érzékszervünkkel megpróbálhatjuk ugyanezt, a hatás nem marad el. Az érzékszerveink remek partnereink abban, hogy gyakoroljuk az itt és mostat, hogy megérezzük, halljuk és lássuk a vanást és levést. Hogy aztán milyen gondolatokat, érzéseket, esetleg nehézségeket indítanak el bennünk, az már egy másik történet. Ahogy a teába mártott madeleine sütemény falatja az eltűnt idő káprázatát hívja elő, úgy szállt meg engem is valami nagy, gyerekszoba-kori béke, amikor mind otthon pihegtünk a vasárnapi ebéd utáni sziesztában, hallgatva most a csendet abban az idegen belvárosi lakásban, hanyatt fekve a polifómomon.

Még akkor eszembe jutott, hogy talán jó terep lehet a hangmeditációhoz a strand is. Vízparton fekve egy puha kockás pléden, hallgatva a partmenti kövekhez verődő hullámokat, darázsba lépett kisgyerek felsírását, a blazírt hangú hangosbemondót és a szomszédok távolodó duruzsolását, meg a saját egyenletes lélegzésemet.  Nem tervezni, nem kombinálni, nem megoldani és nem kétségbeesni. Nem alszom, még éber és jelen vagyok. Ha sikerül, tényleg vakáción vagyok. Szezon van, hamarosan kipróbálom.

Nyúlni, mint az almáért, boldogan

A délelőtt aztán sokféle gyakorlatot kipróbáltunk, hosszabb és rövidebb meditációkat, kisebb és nagyobb sikerekkel – értsd jelenléttel-  de mégis, végig jó érzésekkel és nehézségek nélkül. Volt testpásztázás, ahol nem zökkentett ki az sem maradandóan, hogy horkolt a szomszédom. Az egész módszer most is nagyon megengedő, figyelmünk fókuszát gyengéden terelgetjük oda és vissza,  észrevéve, ha elkalandozunk. Nagy kedvencem, a nyújtásos légzésmeditáció sem maradt ki, amit állva kezdünk, amikor egy képzeletbeli almaért nyúlunk fel hol egyik, hol másik kezünkkel. Talán a kor, a kicsit már berozsdásodott test is teszi, nem tudom, hogy ez ennyire jólesik. Tény, hogy minden mozdulat, be-és kilégzés mintha közelebb vinne ahhoz, hogy rugalmasnak és hajlékonynak érezhessem magam. Hogy magam is inkább hajlok, mint török. Tapasztalom ezt hetek óta a munkámban és a családban is, kampányidőszak és érettségizik a gyerek, mégis, a visszajelzések is ezt mutatják, igen, nyúlok. Nem lettem Buddha, dehogy! Sőt, képes vagyok ma is pillanatok alatt felkapni a vizet, mégis érzem, hogy kevésbé erőből, mint inkább nagy levegővel és könnyedebben nyúlok bármiért. Ha kell, tudok még nyújtózni, lábujjhegyre állni, azért az almáért, nem szakadok szét, csak szépen, lassan tolom tovább. Hiába az őrült nagy rutin az aggódásban, idegeskedésben és a befeszülésben, valami elkezdődött.

Csendkirály vagyok én is

Mindent összevetve, másnak talán egy megszokott rítus, egy átlagos vasárnap lett volna így is ez a nap. Megint másoknak, akik már 10 napos csendes elvonulásra is önként és nem dalolva jelentkeznek, talán ujjgyakorlat, majdnem semmi, de nekem egészen varázsos érzés volt az az öt óra, szavak nélkül! Csendes gyakorlatok egymás után, csendes és szemlesütött egymás kerülése a szünetben is, egyedül, csendben és figyelmesen elfogyasztott ebéd, majd tudatos séta és lépés-meditáció a parkban. Kicsit idegen is volt, amikor meg kellett törni a csendet és megosztani az élményt. Meg talán kicsit szomorú is. Miért nem csináljuk ezt gyakrabban, mi vagy ki tart vissza? Képes vagyok rá még én is, aki magáról készséggel elhitte volna, hogy neki ez nem való, hogy tőle ez idegen.

Új és szép élmény volt, csitító, megnyugtató, csendkirályság…

A cikk harmadik, befejező részét itt olvashatod el: A vázsonyi kifli esete a házi baracklekvárral

Ha felkeltődött az érdeklődésed, és szívesen eljönnél egy mindfulness tanfolyamra, akkor itt tudsz jelentkezni

A fotókért hálás köszönet Krumpli Bélának