A Csend elviselhető könnyűsége

Barna Era tapasztalatai a 8 hetes mindfulness tanfolyamról, 2. rész.

Reklámok

A poszt első részét itt olvashatod

krumpli_borító

Állítólag még beszélni is alig tudtam, amikor hajkefébe mondtam már a szövegemet, fel-alá járkálva közben a szobában. Ezt sok százszor hallottam életemben a családi legendárium részeként, amiből következően aztán senki sem lepődött meg azon sem, hogy folyton olyan munkáim lettek, amiben beszélni, beszélgetni kellett. Szeretek beszélni, sőt, munkaeszközöm lett a verbális kommunikáció, kenyerem a beszéd. Ez persze csapda is, mert könnyen elhiszem magam is, hogy nekem nehéz a csend vagy hogy fájóan elviselhetetlen, netán, hogy mindig jólesik körülöttem a zaj vagy a zsezsgés, mert aki így él, annak mindig erre van igénye. Nem így van. Mióta futok, alig-alig hallgatok zenét futás közben, s mióta ismerkedek a mindfulness-szel, egyre többet vagyok magamban és csendben, vagy minimum hiányzik, hogy abban legyek. Apai örökségként maradt meg a közelmúltig, hogy reggelenként a fürdőszobában hallgatom a Kossuthot, és későbbi szenvedélyeim egyike, hogy szeretem, ha szól a rádióm a szobában is, amikor indul a nap. S bár már egyre ritkábban tekerek oda is, mégis, a jeges rémület fogott el, amikor megtudtam, hogy a Mindfulness tanfolyam hatodik hetének hosszú napján, egy békés vasárnapon, 10től délután 3-ig csak csendben lehetünk majd és végül egy órában megbeszélhetjük az „élményeinket.” Egyszerre voltam kíváncsi és dühös is magamra, hogy minek nekem megint ezt a divatos komfortzóna-elhagyás, türelmetlen voltam és egyben várakozással teli is, hogy hurrá, utazunk!

Krumpli_csend2

Csendélet

Bemelegítésnek próbáljátok ki bátran azt az alaphelyzetet, amikor figyelmünkkel nem fókuszálunk másra, mint a minket körülvevő és a bennünk lévő hangokra. Magunk csendben vagyunk, látszólag, miközben a csukott ablakon keresztül se volt ennyire sokhangú még soha az utca! Érzem, hogy a szobán kívüli és belüli, s a testemen belüli hangokra koncentrálva annyira figyelek, hogy valóban hegyezem a fülem. Némely hang szinte fáj, olyan élesen hallatszik: egy autó-duda, kölykök nevetgélnek a közeli parkban, egy vízvezeték morog a falban, a fület sértő madárcsivit, gyomorkorgás, a bőröm sercegése a körmöm alatt, ahogy megvakarom az orromat. Csupa olyan hang, amire a hétköznapi automatizált üzemmódban, mondjuk az ablakon kihajolva és türelmetlenül lesve valakit, hogy felbukkanjon az utcasarkon, fel sem figyelnék. Csak körítés, hangulatfestés, lényegtelennek tűnő apró részletek. Most meg egy remek játék mozaikjai a jelenben tartásra, megtapasztalva azt, hogy milyen sok jelet is képes fogni ez a kis radarunk. Nyilván bármely érzékszervünkkel megpróbálhatjuk ugyanezt, a hatás nem marad el. Az érzékszerveink remek partnereink abban, hogy gyakoroljuk az itt és mostat, hogy megérezzük, halljuk és lássuk a vanást és levést. Hogy aztán milyen gondolatokat, érzéseket, esetleg nehézségeket indítanak el bennünk, az már egy másik történet. Ahogy a teába mártott madeleine sütemény falatja az eltűnt idő káprázatát hívja elő, úgy szállt meg engem is valami nagy, gyerekszoba-kori béke, amikor mind otthon pihegtünk a vasárnapi ebéd utáni sziesztában, hallgatva most a csendet abban az idegen belvárosi lakásban, hanyatt fekve a polifómomon.

Még akkor eszembe jutott, hogy talán jó terep lehet a hangmeditációhoz a strand is. Vízparton fekve egy puha kockás pléden, hallgatva a partmenti kövekhez verődő hullámokat, darázsba lépett kisgyerek felsírását, a blazírt hangú hangosbemondót és a szomszédok távolodó duruzsolását, meg a saját egyenletes lélegzésemet.  Nem tervezni, nem kombinálni, nem megoldani és nem kétségbeesni. Nem alszom, még éber és jelen vagyok. Ha sikerül, tényleg vakáción vagyok. Szezon van, hamarosan kipróbálom.

krumpli_csend3

Nyúlni, mint az almáért, boldogan

A délelőtt aztán sokféle gyakorlatot kipróbáltunk, hosszabb és rövidebb meditációkat, kisebb és nagyobb sikerekkel – értsd jelenléttel-  de mégis, végig jó érzésekkel és nehézségek nélkül. Volt testpásztázás, ahol nem zökkentett ki az sem maradandóan, hogy horkolt a szomszédom. Az egész módszer most is nagyon megengedő, figyelmünk fókuszát gyengéden terelgetjük oda és vissza,  észrevéve, ha elkalandozunk. Nagy kedvencem, a nyújtásos légzésmeditáció sem maradt ki, amit állva kezdünk, amikor egy képzeletbeli almaért nyúlunk fel hol egyik, hol másik kezünkkel. Talán a kor, a kicsit már berozsdásodott test is teszi, nem tudom, hogy ez ennyire jólesik. Tény, hogy minden mozdulat, be-és kilégzés mintha közelebb vinne ahhoz, hogy rugalmasnak és hajlékonynak érezhessem magam. Hogy magam is inkább hajlok, mint török. Tapasztalom ezt hetek óta a munkámban és a családban is, kampányidőszak és érettségizik a gyerek, mégis, a visszajelzések is ezt mutatják, igen, nyúlok. Nem lettem Buddha, dehogy! Sőt, képes vagyok ma is pillanatok alatt felkapni a vizet, mégis érzem, hogy kevésbé erőből, mint inkább nagy levegővel és könnyedebben nyúlok bármiért. Ha kell, tudok még nyújtózni, lábujjhegyre állni, azért az almáért, nem szakadok szét, csak szépen, lassan tolom tovább. Hiába az őrült nagy rutin az aggódásban, idegeskedésben és a befeszülésben, valami elkezdődött.

krumpli_csend4

Csendkirály vagyok én is

Mindent összevetve, másnak talán egy megszokott rítus, egy átlagos vasárnap lett volna így is ez a nap. Megint másoknak, akik már 10 napos csendes elvonulásra is önként és nem dalolva jelentkeznek, talán ujjgyakorlat, majdnem semmi, de nekem egészen varázsos érzés volt az az öt óra, szavak nélkül! Csendes gyakorlatok egymás után, csendes és szemlesütött egymás kerülése a szünetben is, egyedül, csendben és figyelmesen elfogyasztott ebéd, majd tudatos séta és lépés-meditáció a parkban. Kicsit idegen is volt, amikor meg kellett törni a csendet és megosztani az élményt. Meg talán kicsit szomorú is. Miért nem csináljuk ezt gyakrabban, mi vagy ki tart vissza? Képes vagyok rá még én is, aki magáról készséggel elhitte volna, hogy neki ez nem való, hogy tőle ez idegen.

Új és szép élmény volt, csitító, megnyugtató, csendkirályság…

 

A cikk harmadik, befejező részét itt olvashatod el: A vázsonyi kifli esete a házi baracklekvárral

Ha felkeltődött az érdeklődésed, és szívesen eljönnél egy mindfulness tanfolyamra, akkor itt tudsz jelentkezni

A fotókért hálás köszönet Krumpli Bélának

Mindfulness: Amikor azt gondolod, hogy épp nem megy, akkor is megy

Barna Era tapasztalatai a 8 hetes mindfulness tanfolyamról, a kezdeti kihívásokról és sikerekről. 1. rész.

Mint azon a szerencsejáték gépen a gyümölcsök, úgy pörögnek a gondolatok a fejemben, kizárt hogy így vissza tudjak aludni. Pedig mindig jó alvó voltam, bárhol és bármikor, zavartalanul tudtam. Az elalvással most sincs gond, álomba zuhanok szinte azonnal, de aztán hajnalban jön a forgolódás, az esélytelenek nyugtalanságával. A másik meg a forgatókönyvírás. De ezek nem kasszasikert érő hollywoodi történetek lesznek, hanem a hétköznapi események előrevetített negatív és/vagy vészforgatókönyvei. Egyszer valaki azt mondta, hogy nekem kockázatkezelőnek kellett volna mennem, annyira profi vagyok abban, hogy mindenben megtaláljam a „de mi van, ha” pontot.

18871474_1519918441360126_205471066_n

A fentieket hoztam fel a motivációs interjúm alkalmával, amikor megkérdezte leendő mindfulness vezetőm, hogy miért is jelentkeztem a tanfolyamra.  Nem vagyok notórius csoportba járó, de az elmúlt 15 évben kipróbáltam ezt-azt, és megtanultam, hogy segítséget kérjek, ha szükségét érzem. Jártam pszichodrámára és terápiába, egyéni és csoportos szupervízióba, tanultam erőszakmentes kommunikációt. A mindfulness-szel pár éve kacérkodok, most belevágtam. Most, amikor ezt írom, túl vagyok kicsivel a felén. Nem feltétlen időrendben, és nem is a teljesség igényével, de néhány élményről beszámolok, amit eddig kaptam ettől a kalandtól.

Testpásztázás

Az első komoly próbatétel a testpásztázás volt. Nem, ennek nincs köze a szexhez, vagy legalább is én még nem állok olyan fokon spirituálisan, hogy lássam azt. Ez a 8 hetes tudatos jelenléten alapuló kognitív terápiás képzés egyik alapgyakorlata. Amikor a lábujjunk hegyétől a fejünk búbjáig, szépen lassan fókuszáljuk a figyelmünket minden porcikánkra. Érdekes megfigyelés, hogy nekem ez mindig középen, a törzsemnél megy talán a legkönnyebben. A testemmel egyébként 5 éve kezdtünk el újra jóban lenni, amikor 44 évesen futni kezdtem. Ennek a szenvedélynek köszönhetően – mert hogy az lett, bár a fene gondolta volna addig, hogy ez megtörténhet – megtanultam, hogy a test emlékszik segít, jelez.  Hogy megbántódik, ha hanyagoljuk, és hálás, ha nem. Meg annak is örül, hogy ha a gyakorlásban nem akarok okosabb lenni azoknál, akik összeállították a tapasztalatokra épülő edzéstervet, akkor bármi megtörténhet, sok mindenre képes lehetek. A testpásztázásban lassan, lassan megjöttek az érzetek, csak egy dolog nem megy – ez még manapság sem igazán – a légzés ide-oda fókuszálása. Egyelőre nem tudok se a lábamba lélegezni, se a karomba, a fejtetőmön elképzelt légzőnyílás meg félelmetes sci-fi filmélményekre emlékeztet. De mégis van valami nagyon jóleső ebben a gyakorlatban. Az a megfigyelés, ahogy kezdetben folyton, később valamivel ritkábban elkalandozik a gondolatom, majd finoman visszaterelgetem. Vagy az, amikor olyan dologra kalandozik, ami mondjuk nem kellemes, felzaklat vagy elszomorít, és szinte rögtön bejelez valami a testemben. Vagy hogy mitől melegebb, hidegebb, nehezebb vagy könnyebb egy-egy tájékon, és vajon mitől húz balra szinte az egész testem? A testpásztázás egy jó kis szemlélődős játék, amelyben szépen ellenőrizni tudom, megvan-e mindenem, megtudom hogy vannak, kér-e valami több figyelmet vagy törődést; egy belső beszélgetés. Itt is igaz, ami a mindfulness egészére, hogy nem elvárás, hogy nyugodtabbak, relaxáltak vagy Buddhák legyünk, csak hogy a „jelenlétről” szóljon most egy 30 percig minden. És tanuljunk meg figyelni a légzésre, az ingyen van és bárhol elérhető, azt segítségül lehet hívni minden helyzetben! Amúgy az a vicc, hogy ha ez sikerül, én mégis nyugodtabb leszek és kicsit lassít rajtam, ami nekem jót tesz. A férjem szerint folyton rohanok, velem nem nagyon lehet sétálni, szerintem meg az ember vagy megy, vagy áll.  De azért azt belátom, hogy jobb úgy sietni is, ha van ideje a lassulásnak, bámulásnak, pásztázásnak is…

birds-1746455__340

 

Robotpilóta helyett Kölyök, hajléktalan férfi és galamb

Másik kedvenc gyakorlatom, amikor ki kell választanunk egy rituálét a napi repertoárból és azt kell megpróbálni lassabban, szemlélődőbben, részleteibe menően (élően) végezni. Ez gyakorlatilag azokra a cselekvésekre vonatkozik, amelyeket hajlamosak vagyunk robotpilóta üzemmódban végezni. A reggeli kávétól az esti fogmosásig, vagy a megszokott útvonalon tömeg-közlekedve, vagyis amikor jellemzően az időben már fejben előrébb járunk vagy épp a múlton töprengünk, esetleg rágódunk. Ennek a gyakorlatnak köszönhetem, hogy felfedeztem, hogy a kedvenc kávés bögrémre festett 8 bárány mindegyike más karakter, vagy hogy mennyire jó érzés, amikor a Szabadság hídon áttekerve a munkába, reggelenként érzem, hogy fújja a szél a vádlimat. Lehet, ezek most nem tűnnek nagy dolgoknak, de nekem mégis azok. Ennek köszönhettem, hogy egy különösen feszült, stresszes, kampány-koordinálós napon mégis megjelent a kölyök, a hajléktan férfi és a galamb.

Én legtöbbször úgy működök, hogy amikor egy napra sok megoldandó feladat jut és határidők, sőt, általam nem feltétlen közvetlenül befolyásolható kimenetelek, akkor aggódom. Ez már egy jól kipróbált, bejáratott módszer, ami viszont sokat kivesz a hatékonyságból, és feleslegesen sok plusz ellenőrző körhöz vezethet. Az egónak pedig nagyon nem tesz jót, a mindenhatóság illúzióját kelti, a majd én mindent megoldok, vagy éppen a ha én nem oldom meg, akkor nem lesz megoldva hamis prognózisát ígéri. És akkor nincs kávézás közbeni elmerengés a nescafe nagyobb szemcséin, a bögrében ott maradt rajzolatokon vagy a bringázás közbeni Duna-illatok között. Akkor mindez nincs, nem van, mert nem engedhetem meg magamnak, hiszen nekem feladataim vannak, kríziseket oldok meg, számítanak rám és én nem hagyhatok cserben senkit. Aztán egyik nap mégis feltűnt, hogy egy különösen nehéz éjszaka utáni nyűgös és nehezen induló napnak a reggelén tekerés közben szemezek az előttem döcögő busz hátsó ablakán bámuló kisfiúval. Hogy grimaszokat vágok vissza neki, kokettálok vele. Persze könnyű neki, a gyerekeknek még nem kell a mindfulness, csípőből megy nekik a jelenben levés! Kicsivel később aztán tüzetesen átnéztem egy hajléktalan férfi üzlethelyiség kirakatában berendezett fészkét, megfigyeltem milyen rend és logika van a nappalijában, miközben ő békésen olvasgat a közepén. Végül pedig a legnehezebb telefonhívások között képes voltam hosszan figyelni egy totyogó galambot a pékség előtt, csodálni a vakmerőségét, kitartását, a módszeres takarítását. Ezek egy békés, nyaralós napon nem is lettek volna különösebben szokatlan élmények, de egy feszített tempójú, gyomorgörcs-esélyes munkanapon olyan felüdülést és szorongásoldást jelentettek, amivel megleptem magam és amiért nagyon hálás voltam.

chaos-1812062_960_720

Megszólal a telefon

Éppen az Ultrabalatonon futottam a csapatommal és nagyon boldogan és elégedetten ültem a kisbusz első ülésén, a várva várt legnehezebb, hegynek-fel szakaszom után, amit végül sikerült igazi eufóriával abszolválnom. Az adrenalin majdnem kifolyt a fülemen, erősnek és könnyűnek éreztem magam, amikor váratlanul megszólalt a mobilom. Rossz hírt kaptam. Hónapok óta tart egy fájdalmas veszteség feldolgozása, most meg a kielégülés utáni pillanatokban különösen nagy gyomros volt megint arról kapni hírt. Szó szerint gyomros volt, azonnal összerándult a gyomrom, lett benne egy kőnehéz gombóc. Ültem ott az első ülésen, előttem csodás táj, mögöttem egy fantasztikus flash-t hozó teljesítmény és a csajok, akikkel imádtam együtt lenni, bennem meg összerándult valami, éreztem a saját szívdobogásomat is kihangosítva. És akkor becsuktam a szemem és elkezdtem lélegezni, visszautazni magamba. Belenyugodni az ismerős  gyomorszáj-tájéki gombóc létébe és nem hadakozni ellene, vagy pánikba esni tőle, csak figyelni. Nem tudom hány perc telhetett el, talán 5-8, de éreztem, hogy egyre jobb és könnyebb lesz. Hogy kezdek visszatérni, ide, ebbe a létbe, a rossz érzéseket pedig eltettem más időkre, hogy majd foglalkozom velük akkor, ha annak lesz itt az ideje. Banális? Lehet. Nekem mégis nagy sikerélmény volt, egyszerűen kivasaltam a gyűrődéseket a gyomromban, a ráncokat a homlokomon, és tudtam örülni újra annak, hogy pont ott vagyok, ahol.

Gyengéden magunkhoz

Amit eddig írtam, az leginkább arról szól, hogy felismertem, milyen jó élményeket kaptam már a tanfolyamtól. De közben persze bőven voltak hullámvölgyek is! A düh, a türelmetlenség, a félelem, a pánik, hogy nekem ez talán mégsem megy, a rosszkedvű légzésmeditációk, amikor folyton várok valamire, amit talán éreznem kéne, és a kudarctól való rettegés, hogy én talán már menthetetlen vagyok, lám, még lélegezni is képtelen vagyok! Pár hét után, egy nehezebb pillanatomban írtam is a terapeutámnak, hogy baj van, nem megy ez. Kaptam tőle egy megnyugtató választ arról, hogy nyugi, és csak gyakoroljak, meg egy mondatot, ami azóta is a homlokomra van felírva belülre, folyton eszembe jut és kisimít. „Amikor nem megy, akkor is megy…” Ennyi. És működik.

Zajlik az élet körülöttem, van benne stressz elég. A lányom érettségizik, a munkahelyi faladat nagy és sokrétű, a nyári szabadság még messze. És mindeközben kaptam valami izgalmas eszközt, ami minden váratlan helyzetben hozzáférhető, és mégis jobb, mint a női borotva, a bankkártya vagy a google, mert olyanná tehetem, ami nekem a legjobb. Ami nagyon gyengéd hozzám és elfogadó. Csak az kell, hogy egy nyugodt, méltóságteljes ülő vagy éppen fekvő pózban eltöltsek napi fél vagy 3/4 órát, vagy megszakítsam a napomat pár lélegzetvételnyi szünet erejéig.  Még tanulom a használatát, de már nem nyomaszt, hogy ha mindent nem pont úgy csinálok, mint ahogy az a használati utasításban szerepel. Kicsit átírom azt, kicsit elveszek belőle vagy hozzáteszek, de a lényeg hogy egyre gyakrabban érzem, hogy élvezem: lélegzem, létezem, itt vagyok.  Itt és most vagyok.

A cikk második részét itt olvashatod el: A csend elviselhető könnyűsége

Ha szeretnél többet megtudni a mindfulness-ről, tanfolyamokról, akkor olvass tovább erre.

(A borítókép Krumpli Béla fotója)