Címke: mindfulness tanfolyam

Mint azon a szerencsejáték gépen a gyümölcsök, úgy pörögnek a gondolatok a fejemben, kizárt hogy így vissza tudjak aludni. Pedig mindig jó alvó voltam, bárhol és bármikor, zavartalanul tudtam. Az elalvással most sincs gond, álomba zuhanok szinte azonnal, de aztán hajnalban jön a forgolódás, az esélytelenek nyugtalanságával. A másik meg a forgatókönyvírás. De ezek nem kasszasikert érő hollywoodi történetek lesznek, hanem a hétköznapi események előrevetített negatív és/vagy vészforgatókönyvei. Egyszer valaki azt mondta, hogy nekem kockázatkezelőnek kellett volna mennem, annyira profi vagyok abban, hogy mindenben megtaláljam a „de mi van, ha” pontot.

A fentieket hoztam fel a motivációs interjúm alkalmával, amikor megkérdezte leendő mindfulness vezetőm, hogy miért is jelentkeztem a tanfolyamra.  Nem vagyok notórius csoportba járó, de az elmúlt 15 évben kipróbáltam ezt-azt, és megtanultam, hogy segítséget kérjek, ha szükségét érzem. Jártam pszichodrámára és terápiába, egyéni és csoportos szupervízióba, tanultam erőszakmentes kommunikációt. A mindfulness-szel pár éve kacérkodok, most belevágtam. Most, amikor ezt írom, túl vagyok kicsivel a felén. Nem feltétlen időrendben, és nem is a teljesség igényével, de néhány élményről beszámolok, amit eddig kaptam ettől a kalandtól.

Testpásztázás

Az első komoly próbatétel a testpásztázás volt. Nem, ennek nincs köze a szexhez, vagy legalább is én még nem állok olyan fokon spirituálisan, hogy lássam azt. Ez a 8 hetes tudatos jelenléten alapuló kognitív terápiás képzés egyik alapgyakorlata. Amikor a lábujjunk hegyétől a fejünk búbjáig, szépen lassan fókuszáljuk a figyelmünket minden porcikánkra. Érdekes megfigyelés, hogy nekem ez mindig középen, a törzsemnél megy talán a legkönnyebben. A testemmel egyébként 5 éve kezdtünk el újra jóban lenni, amikor 44 évesen futni kezdtem. Ennek a szenvedélynek köszönhetően – mert hogy az lett, bár a fene gondolta volna addig, hogy ez megtörténhet – megtanultam, hogy a test emlékszik segít, jelez.  Hogy megbántódik, ha hanyagoljuk, és hálás, ha nem. Meg annak is örül, hogy ha a gyakorlásban nem akarok okosabb lenni azoknál, akik összeállították a tapasztalatokra épülő edzéstervet, akkor bármi megtörténhet, sok mindenre képes lehetek. A testpásztázásban lassan, lassan megjöttek az érzetek, csak egy dolog nem megy – ez még manapság sem igazán – a légzés ide-oda fókuszálása. Egyelőre nem tudok se a lábamba lélegezni, se a karomba, a fejtetőmön elképzelt légzőnyílás meg félelmetes sci-fi filmélményekre emlékeztet. De mégis van valami nagyon jóleső ebben a gyakorlatban. Az a megfigyelés, ahogy kezdetben folyton, később valamivel ritkábban elkalandozik a gondolatom, majd finoman visszaterelgetem. Vagy az, amikor olyan dologra kalandozik, ami mondjuk nem kellemes, felzaklat vagy elszomorít, és szinte rögtön bejelez valami a testemben. Vagy hogy mitől melegebb, hidegebb, nehezebb vagy könnyebb egy-egy tájékon, és vajon mitől húz balra szinte az egész testem? A testpásztázás egy jó kis szemlélődős játék, amelyben szépen ellenőrizni tudom, megvan-e mindenem, megtudom hogy vannak, kér-e valami több figyelmet vagy törődést; egy belső beszélgetés. Itt is igaz, ami a mindfulness egészére, hogy nem elvárás, hogy nyugodtabbak, relaxáltak vagy Buddhák legyünk, csak hogy a „jelenlétről” szóljon most egy 30 percig minden. És tanuljunk meg figyelni a légzésre, az ingyen van és bárhol elérhető, azt segítségül lehet hívni minden helyzetben! Amúgy az a vicc, hogy ha ez sikerül, én mégis nyugodtabb leszek és kicsit lassít rajtam, ami nekem jót tesz. A férjem szerint folyton rohanok, velem nem nagyon lehet sétálni, szerintem meg az ember vagy megy, vagy áll.  De azért azt belátom, hogy jobb úgy sietni is, ha van ideje a lassulásnak, bámulásnak, pásztázásnak is…

 

Robotpilóta helyett Kölyök, hajléktalan férfi és galamb

Másik kedvenc gyakorlatom, amikor ki kell választanunk egy rituálét a napi repertoárból és azt kell megpróbálni lassabban, szemlélődőbben, részleteibe menően (élően) végezni. Ez gyakorlatilag azokra a cselekvésekre vonatkozik, amelyeket hajlamosak vagyunk robotpilóta üzemmódban végezni. A reggeli kávétól az esti fogmosásig, vagy a megszokott útvonalon tömeg-közlekedve, vagyis amikor jellemzően az időben már fejben előrébb járunk vagy épp a múlton töprengünk, esetleg rágódunk. Ennek a gyakorlatnak köszönhetem, hogy felfedeztem, hogy a kedvenc kávés bögrémre festett 8 bárány mindegyike más karakter, vagy hogy mennyire jó érzés, amikor a Szabadság hídon áttekerve a munkába, reggelenként érzem, hogy fújja a szél a vádlimat. Lehet, ezek most nem tűnnek nagy dolgoknak, de nekem mégis azok. Ennek köszönhettem, hogy egy különösen feszült, stresszes, kampány-koordinálós napon mégis megjelent a kölyök, a hajléktan férfi és a galamb.

Én legtöbbször úgy működök, hogy amikor egy napra sok megoldandó feladat jut és határidők, sőt, általam nem feltétlen közvetlenül befolyásolható kimenetelek, akkor aggódom. Ez már egy jól kipróbált, bejáratott módszer, ami viszont sokat kivesz a hatékonyságból, és feleslegesen sok plusz ellenőrző körhöz vezethet. Az egónak pedig nagyon nem tesz jót, a mindenhatóság illúzióját kelti, a majd én mindent megoldok, vagy éppen a ha én nem oldom meg, akkor nem lesz megoldva hamis prognózisát ígéri. És akkor nincs kávézás közbeni elmerengés a nescafe nagyobb szemcséin, a bögrében ott maradt rajzolatokon vagy a bringázás közbeni Duna-illatok között. Akkor mindez nincs, nem van, mert nem engedhetem meg magamnak, hiszen nekem feladataim vannak, kríziseket oldok meg, számítanak rám és én nem hagyhatok cserben senkit. Aztán egyik nap mégis feltűnt, hogy egy különösen nehéz éjszaka utáni nyűgös és nehezen induló napnak a reggelén tekerés közben szemezek az előttem döcögő busz hátsó ablakán bámuló kisfiúval. Hogy grimaszokat vágok vissza neki, kokettálok vele. Persze könnyű neki, a gyerekeknek még nem kell a mindfulness, csípőből megy nekik a jelenben levés! Kicsivel később aztán tüzetesen átnéztem egy hajléktalan férfi üzlethelyiség kirakatában berendezett fészkét, megfigyeltem milyen rend és logika van a nappalijában, miközben ő békésen olvasgat a közepén. Végül pedig a legnehezebb telefonhívások között képes voltam hosszan figyelni egy totyogó galambot a pékség előtt, csodálni a vakmerőségét, kitartását, a módszeres takarítását. Ezek egy békés, nyaralós napon nem is lettek volna különösebben szokatlan élmények, de egy feszített tempójú, gyomorgörcs-esélyes munkanapon olyan felüdülést és szorongásoldást jelentettek, amivel megleptem magam és amiért nagyon hálás voltam.

Megszólal a telefon

Éppen az Ultrabalatonon futottam a csapatommal és nagyon boldogan és elégedetten ültem a kisbusz első ülésén, a várva várt legnehezebb, hegynek-fel szakaszom után, amit végül sikerült igazi eufóriával abszolválnom. Az adrenalin majdnem kifolyt a fülemen, erősnek és könnyűnek éreztem magam, amikor váratlanul megszólalt a mobilom. Rossz hírt kaptam. Hónapok óta tart egy fájdalmas veszteség feldolgozása, most meg a kielégülés utáni pillanatokban különösen nagy gyomros volt megint arról kapni hírt. Szó szerint gyomros volt, azonnal összerándult a gyomrom, lett benne egy kőnehéz gombóc. Ültem ott az első ülésen, előttem csodás táj, mögöttem egy fantasztikus flash-t hozó teljesítmény és a csajok, akikkel imádtam együtt lenni, bennem meg összerándult valami, éreztem a saját szívdobogásomat is kihangosítva. És akkor becsuktam a szemem és elkezdtem lélegezni, visszautazni magamba. Belenyugodni az ismerős  gyomorszáj-tájéki gombóc létébe és nem hadakozni ellene, vagy pánikba esni tőle, csak figyelni. Nem tudom hány perc telhetett el, talán 5-8, de éreztem, hogy egyre jobb és könnyebb lesz. Hogy kezdek visszatérni, ide, ebbe a létbe, a rossz érzéseket pedig eltettem más időkre, hogy majd foglalkozom velük akkor, ha annak lesz itt az ideje. Banális? Lehet. Nekem mégis nagy sikerélmény volt, egyszerűen kivasaltam a gyűrődéseket a gyomromban, a ráncokat a homlokomon, és tudtam örülni újra annak, hogy pont ott vagyok, ahol.

Gyengéden magunkhoz

Amit eddig írtam, az leginkább arról szól, hogy felismertem, milyen jó élményeket kaptam már a tanfolyamtól. De közben persze bőven voltak hullámvölgyek is! A düh, a türelmetlenség, a félelem, a pánik, hogy nekem ez talán mégsem megy, a rosszkedvű légzésmeditációk, amikor folyton várok valamire, amit talán éreznem kéne, és a kudarctól való rettegés, hogy én talán már menthetetlen vagyok, lám, még lélegezni is képtelen vagyok! Pár hét után, egy nehezebb pillanatomban írtam is a terapeutámnak, hogy baj van, nem megy ez. Kaptam tőle egy megnyugtató választ arról, hogy nyugi, és csak gyakoroljak, meg egy mondatot, ami azóta is a homlokomra van felírva belülre, folyton eszembe jut és kisimít. „Amikor nem megy, akkor is megy…” Ennyi. És működik.

Zajlik az élet körülöttem, van benne stressz elég. A lányom érettségizik, a munkahelyi faladat nagy és sokrétű, a nyári szabadság még messze. És mindeközben kaptam valami izgalmas eszközt, ami minden váratlan helyzetben hozzáférhető, és mégis jobb, mint a női borotva, a bankkártya vagy a google, mert olyanná tehetem, ami nekem a legjobb. Ami nagyon gyengéd hozzám és elfogadó. Csak az kell, hogy egy nyugodt, méltóságteljes ülő vagy éppen fekvő pózban eltöltsek napi fél vagy 3/4 órát, vagy megszakítsam a napomat pár lélegzetvételnyi szünet erejéig.  Még tanulom a használatát, de már nem nyomaszt, hogy ha mindent nem pont úgy csinálok, mint ahogy az a használati utasításban szerepel. Kicsit átírom azt, kicsit elveszek belőle vagy hozzáteszek, de a lényeg hogy egyre gyakrabban érzem, hogy élvezem: lélegzem, létezem, itt vagyok.  Itt és most vagyok.

A cikk második részét itt olvashatod el: A csend elviselhető könnyűsége

Ha szeretnél többet megtudni a mindfulness-ről, tanfolyamokról, akkor olvass tovább erre.

(A borítókép Krumpli Béla fotója)