A vázsonyi kifli esete a házi baracklekvárral

Barna Era tapasztalatai a 8 hetes mindfulness tanfolyamról, 3-ik, befejező rész.

Reklámok

A poszt előző részeit itt olvashatod:

1 rész: Mindfulness: Amikor azt gondolod, hogy épp nem megy, akkor is megy

2 rész: A csend elviselhető könnyűsége

20120716_1565435763475060_1684995460_n

Ülök a barátnőméktől kölcsönkapott balatoni nyaraló teraszán és gondolkozom, hogy miről is írjak most, több mint két héttel már a mindfulness tanfolyam után, e sorozat befejező darabjában. Ráhangolódásnak reggel 7-kor kikocogtam, szőlőhegynek fel, falusi temető, csárda, feszülettel őrzött néptelen buszmegállók mellett el, nagyokat lélegezve és jólesőket sóhajtozva egyaránt. Végig élvezve hogy nincs hőség, hogy könnyedén mozognak a lábaim, érezve azt is, hogy valamiért a bal csípőm tájéka kicsit ugyan sajog, de nem kellemetlen. Hazaérve, a reggelinél eljátszottam a vázsonyi kifli csücskével, ami a tejeskávéba mártva egészen megpuhult és alakját vesztette, majd a kávébarna színváltozás éppen csak végigfutott rajta, mielőtt bekaptam. A következő vajas kiflire rácsurgatva a kissé darabos, aranybarna házi baracklekvárt és lenyalogatva a kiskanalat, olyan megnyugtató harmónia szállt meg, amelyben a test elenged, figyelmem fókusza pedig arra  a szavakkal nehezen leírható élményre irányul, amelyet most a számban szétáradt íz adott.  A 8 hetes tanfolyamot azzal a mazsola-gyakorlattal kezdtük, amit most a baracklekvár-gyakorlattal hívtam elő, noha a mazsola-lecke és a baracklekvár-játék között sok izgalmas felfedezés történt.

20136367_1565436053475031_1668063385_n

Utazás a saját középpontunk felé

A laptopom mellett a 9 éves Sári nyomai, rózsaszín jegyzetfüzet, plüss állatka, berregő vízipisztoly, és egy nagyalakú kézikönyv gyerekeknek. Belenézek, gyakorlatok egy játékos agykontroll-tanfolyam kisérőjeként.  Sárinak olvasási nehézségei vannak, s ez is kapaszkodó neki a felzárkózáshoz. Olvasom a fejezet címét: „Mi a relaxálás? Lazítás. Életünkben elég sok bosszantó, idegesítő és fárasztó hatás ér minket. (Ezt nevezik a felnőttek stressznek, ami feszültséget, idegességet jelent.) Ezt úgy tudjuk a leghatékonyabban levezetni, ha pihenünk egy kicsit, de különleges módon!” Arra gondolok, hogy Sári tulajdonképpen egy mázlista, és hogy lehet, hogy piszok nagy szerencséje van ezzel a betűcserélgetős nyűggel! Olyasmivel, olyan technikákkal ismerkedik már most kisiskolásként, korának megfelelő könnyed és szórakoztató módon, ami nekem harminc felett már jó sok órámba és ezresembe tellett, és amivel ki tudja mennyi gyomortájéki szorongást spórolhattam volna meg magamnak gyerek és felnőtt életemben egyaránt!  Eszembe is jutott ezen a ponton, hogy nekem 6 évesen – mindössze egy év iskola-előkészítő közösségi élet után bekerülve az általánosba – az őszi szezon minden nap masszív émelygéssel, hányingerrel és hasfájással indult. Pontosan emlékszem az érzésre, ahogy fogom apám kezét, és az iskola utcájára befordulva menetrendszerűen összerándul a gyomrom. Akkoriban sem ők, s pláne én nem hallottunk sem az agykontrollról, sem a relaxációról, sem pedig a mindfulnessről, a tudatos jelenlét örömeiről és elsajátítható technikáiról.

Az elmúlt hónapokban megértettem, sőt megéreztem a 8 hét során, hogy a mindfulness célja nem a relaxáció, nem feltétlenül az ellazulás. Persze alkalmazható, ha feszültséget érzünk, naná, de elsődleges célja az, hogy a testünk által küldött jeleket dekódoljuk, azonosítsuk, hogy mit is érzünk, és hogy a tudatos légzésre fókuszálva, gyakorlatilag újra megtaláljuk a középpontot önmagunkban. Ez az utazás aztán segíthet abban, hogy ne a múlton rágódva, vagy a jövőbe vetett félelmeinkkel bénítsuk le magunkat.

20120875_1565436130141690_464345959_n

Semmi sem az, aminek látszik, ha nem is nézed meg figyelmesen, csak rémeket látsz…

A mindfulness tanfolyam végén megvizsgáltuk, hogy milyen elvárásokkal érkeztünk anno, és hogy mit viszünk  most ehhez képest haza magunkkal. Én az aggódásaimat hoztam, az aggodalmaskodásra való hajlamomat és szokásaimat, sőt, a már-már fantasztikus jövőbelátó aggódó-képességemet! Sikerült megtapasztalnom, hogy a nehézségekkel való szembenézés milyen testi érzéseket ébreszt, és hogy miként lehet velük megpróbálni úgy barátságba keveredni, mint egy kellemetlen szomszédot elfogadva, hogy élhető legyen a viszonyunk. Az lehet, hogy nem fogunk soha összejárni, süteménnyel becsengetni egymáshoz, de elfogadva, hogy ő is ott van, azért ha már hallom, ha jön haza, még nem kell, hogy a liftajtó csapódása a gyomorfrászt hozza rám. Sokszor eszembe jut a gyakorlat, amikor egy aktuális nehézségre kellett gondolnom egy méltóságteljes pózban ülve a székemen, vállamat és államat egyaránt lazán tartva, egy csendes szobában. Éreztem, ahogy az aggodalom utazgat bennem lefelé. Tudtam, hogy hamarosan lesz egy fontos és nehéz találkozóm valakivel, ez a gyomorszájamnál jelentkezett be egy kis sajgással, majd jött a munkahelyi kampányfinisünk okozta izgalom, megint kicsit lejjebb kerülve a gyomromban a bizsergés, majd az érettségiző-felvételiző lányomért érzett drukkolás volt tapintható, már egészen lent, a hasamban. És mindvégig mellettem a hívatlan idegenvezető, az unásig jól ismert kísérő-mottóval, a Mi lesz, ha…? jóskérdéssel. Na, és itt jött be az, amit tanultunk, amit gyakoroltunk hetekig! A tudatos lélegzés technikája, amivel kisimulhatunk. Kivasalhatjuk vele a görcsbe rándult gyomrot, a bénító sajgást, a ráncolt homlokot. S még az is megeshet, hogy gyerek fantasztikusan teljesít, a kampány eredményének lehet örülni és a rettegett találkozó is várakozáson felül sikerül.20134561_1565435900141713_1783442215_n

Működik, ha működteted

Mióta vége a tanfolyamnak, szabadon szemezgetek a tanult gyakorlatokból, hol többet, hol kevesebbet. Próbálom minél inkább magamra szabni, formálni őket, s abból csinálni többet, ami nekem jobb. Egyelőre nem gyakorolok még rendszeresen, de rendszeresen foglalkozom, játszom vele, és haladok afelé, hogy elkészüljön a magam edzésterve, a napi mindfulness a’la Era. Márpedig ennél többet szerintem egy 8 hetes tanfolyamtól nem remélhetünk. Ha jön az aggódás, próbálom fogadni, és próbálok lélegezni. Ilyenkor előfordul, hogy felidézem a Kémek Hídja című amerikai film, leleplezett és potenciálisan halálos ítéletére váró szovjet kémjének visszatérően elhangzó mondatát is – amit arra felel mindig őszinte csodálkozással, mikor az ügyvédje megkérdezi tőle: „Maga sosem aggódik?” –  hogy: „Miért, az használna?”

Csoportunkból mindenki kíváncsi volt rá, hogy de mégis, mennyit kell gyakorolnunk ahhoz, hogy ezt az alaptudást megőrizzük, sőt fejlesszük? Semmit sem KELL, és nincsen elvárás, nincs olyan, hogy mikor csináljuk a gyakorlatokat jól. De az az ajánlás, hogy minél több időt szánunk a gyakorlásra, annál több esélyünk van a tudatos, éber jelentlétre. Ahogyan nálamnál már bölcsebb anonim alkoholista barátaim is szokták mondani saját spirituális programjuk hatékonyságáról, úgy van ez itt is: „Működik, ha működteted!”

Ha a bejegyzés felkeltette az érdeklődésed, és szívesen eljönnél egy mindfulness tanfolyamra, akkor itt tudsz jelentkezni

A fotókért hálás köszönet Krumpli Bélának

 

A Csend elviselhető könnyűsége

Barna Era tapasztalatai a 8 hetes mindfulness tanfolyamról, 2. rész.

A poszt első részét itt olvashatod

krumpli_borító

Állítólag még beszélni is alig tudtam, amikor hajkefébe mondtam már a szövegemet, fel-alá járkálva közben a szobában. Ezt sok százszor hallottam életemben a családi legendárium részeként, amiből következően aztán senki sem lepődött meg azon sem, hogy folyton olyan munkáim lettek, amiben beszélni, beszélgetni kellett. Szeretek beszélni, sőt, munkaeszközöm lett a verbális kommunikáció, kenyerem a beszéd. Ez persze csapda is, mert könnyen elhiszem magam is, hogy nekem nehéz a csend vagy hogy fájóan elviselhetetlen, netán, hogy mindig jólesik körülöttem a zaj vagy a zsezsgés, mert aki így él, annak mindig erre van igénye. Nem így van. Mióta futok, alig-alig hallgatok zenét futás közben, s mióta ismerkedek a mindfulness-szel, egyre többet vagyok magamban és csendben, vagy minimum hiányzik, hogy abban legyek. Apai örökségként maradt meg a közelmúltig, hogy reggelenként a fürdőszobában hallgatom a Kossuthot, és későbbi szenvedélyeim egyike, hogy szeretem, ha szól a rádióm a szobában is, amikor indul a nap. S bár már egyre ritkábban tekerek oda is, mégis, a jeges rémület fogott el, amikor megtudtam, hogy a Mindfulness tanfolyam hatodik hetének hosszú napján, egy békés vasárnapon, 10től délután 3-ig csak csendben lehetünk majd és végül egy órában megbeszélhetjük az „élményeinket.” Egyszerre voltam kíváncsi és dühös is magamra, hogy minek nekem megint ezt a divatos komfortzóna-elhagyás, türelmetlen voltam és egyben várakozással teli is, hogy hurrá, utazunk!

Krumpli_csend2

Csendélet

Bemelegítésnek próbáljátok ki bátran azt az alaphelyzetet, amikor figyelmünkkel nem fókuszálunk másra, mint a minket körülvevő és a bennünk lévő hangokra. Magunk csendben vagyunk, látszólag, miközben a csukott ablakon keresztül se volt ennyire sokhangú még soha az utca! Érzem, hogy a szobán kívüli és belüli, s a testemen belüli hangokra koncentrálva annyira figyelek, hogy valóban hegyezem a fülem. Némely hang szinte fáj, olyan élesen hallatszik: egy autó-duda, kölykök nevetgélnek a közeli parkban, egy vízvezeték morog a falban, a fület sértő madárcsivit, gyomorkorgás, a bőröm sercegése a körmöm alatt, ahogy megvakarom az orromat. Csupa olyan hang, amire a hétköznapi automatizált üzemmódban, mondjuk az ablakon kihajolva és türelmetlenül lesve valakit, hogy felbukkanjon az utcasarkon, fel sem figyelnék. Csak körítés, hangulatfestés, lényegtelennek tűnő apró részletek. Most meg egy remek játék mozaikjai a jelenben tartásra, megtapasztalva azt, hogy milyen sok jelet is képes fogni ez a kis radarunk. Nyilván bármely érzékszervünkkel megpróbálhatjuk ugyanezt, a hatás nem marad el. Az érzékszerveink remek partnereink abban, hogy gyakoroljuk az itt és mostat, hogy megérezzük, halljuk és lássuk a vanást és levést. Hogy aztán milyen gondolatokat, érzéseket, esetleg nehézségeket indítanak el bennünk, az már egy másik történet. Ahogy a teába mártott madeleine sütemény falatja az eltűnt idő káprázatát hívja elő, úgy szállt meg engem is valami nagy, gyerekszoba-kori béke, amikor mind otthon pihegtünk a vasárnapi ebéd utáni sziesztában, hallgatva most a csendet abban az idegen belvárosi lakásban, hanyatt fekve a polifómomon.

Még akkor eszembe jutott, hogy talán jó terep lehet a hangmeditációhoz a strand is. Vízparton fekve egy puha kockás pléden, hallgatva a partmenti kövekhez verődő hullámokat, darázsba lépett kisgyerek felsírását, a blazírt hangú hangosbemondót és a szomszédok távolodó duruzsolását, meg a saját egyenletes lélegzésemet.  Nem tervezni, nem kombinálni, nem megoldani és nem kétségbeesni. Nem alszom, még éber és jelen vagyok. Ha sikerül, tényleg vakáción vagyok. Szezon van, hamarosan kipróbálom.

krumpli_csend3

Nyúlni, mint az almáért, boldogan

A délelőtt aztán sokféle gyakorlatot kipróbáltunk, hosszabb és rövidebb meditációkat, kisebb és nagyobb sikerekkel – értsd jelenléttel-  de mégis, végig jó érzésekkel és nehézségek nélkül. Volt testpásztázás, ahol nem zökkentett ki az sem maradandóan, hogy horkolt a szomszédom. Az egész módszer most is nagyon megengedő, figyelmünk fókuszát gyengéden terelgetjük oda és vissza,  észrevéve, ha elkalandozunk. Nagy kedvencem, a nyújtásos légzésmeditáció sem maradt ki, amit állva kezdünk, amikor egy képzeletbeli almaért nyúlunk fel hol egyik, hol másik kezünkkel. Talán a kor, a kicsit már berozsdásodott test is teszi, nem tudom, hogy ez ennyire jólesik. Tény, hogy minden mozdulat, be-és kilégzés mintha közelebb vinne ahhoz, hogy rugalmasnak és hajlékonynak érezhessem magam. Hogy magam is inkább hajlok, mint török. Tapasztalom ezt hetek óta a munkámban és a családban is, kampányidőszak és érettségizik a gyerek, mégis, a visszajelzések is ezt mutatják, igen, nyúlok. Nem lettem Buddha, dehogy! Sőt, képes vagyok ma is pillanatok alatt felkapni a vizet, mégis érzem, hogy kevésbé erőből, mint inkább nagy levegővel és könnyedebben nyúlok bármiért. Ha kell, tudok még nyújtózni, lábujjhegyre állni, azért az almáért, nem szakadok szét, csak szépen, lassan tolom tovább. Hiába az őrült nagy rutin az aggódásban, idegeskedésben és a befeszülésben, valami elkezdődött.

krumpli_csend4

Csendkirály vagyok én is

Mindent összevetve, másnak talán egy megszokott rítus, egy átlagos vasárnap lett volna így is ez a nap. Megint másoknak, akik már 10 napos csendes elvonulásra is önként és nem dalolva jelentkeznek, talán ujjgyakorlat, majdnem semmi, de nekem egészen varázsos érzés volt az az öt óra, szavak nélkül! Csendes gyakorlatok egymás után, csendes és szemlesütött egymás kerülése a szünetben is, egyedül, csendben és figyelmesen elfogyasztott ebéd, majd tudatos séta és lépés-meditáció a parkban. Kicsit idegen is volt, amikor meg kellett törni a csendet és megosztani az élményt. Meg talán kicsit szomorú is. Miért nem csináljuk ezt gyakrabban, mi vagy ki tart vissza? Képes vagyok rá még én is, aki magáról készséggel elhitte volna, hogy neki ez nem való, hogy tőle ez idegen.

Új és szép élmény volt, csitító, megnyugtató, csendkirályság…

 

A cikk harmadik, befejező részét itt olvashatod el: A vázsonyi kifli esete a házi baracklekvárral

Ha felkeltődött az érdeklődésed, és szívesen eljönnél egy mindfulness tanfolyamra, akkor itt tudsz jelentkezni

A fotókért hálás köszönet Krumpli Bélának